Üresség
Erika barátnőmmel és a munkatársaival már korábban megbeszéltük, hogy Julcsit egy napra sem hagyjuk egyedül a kórházban, hogy ne kelljen újra megélnie az elhagyatottságot. Valamelyikünk mindig meglátogatja egy kis időre, nehogy terhére legyünk, de érezze, nem hagyjuk magára.
Eljött a műtét napja. Erika barátnőmmel - meglepetésszerűen - kora reggel bementünk a kórházba, hogy műtét előtt még Julcsival legyünk. Addig beszélgettünk vele, míg a koktélok hatására beszéde lassulni nem kezdett. Megígértem neki, hogy délután pár percre meglátogatom az intenzív osztályon. Megvártuk, amíg a műtőbe tolják, s láttuk, ahogy az orvosa utána siet. Az ajtó lassan becsukódott, s egymást biztatva, reménykedve mondtuk, hogy minden rendben lesz!
Telefonon többször érdeklődtünk, hogy véget ért-e a műtét, de nemleges választ kaptunk egészen délig. Tapasztalatból tudom, hogy ez nem jelent valami jót, túl hosszú volt a műtéti idő. Rossz érzésem lett, de mindent megtettem azért, hogy elhessegessem.
Alig vártam a délutánt. Kicsit korábban érkeztem, s percenként az órára nézve, türelmetlenül vártam a látogatási idő kezdetét. Lassan kinyílt az intenzív osztály ajtaja, s a nővér betessékelt. Steril köpenyt és cipővédőt adott, hogy vegyem fel, majd bekísért. Gyengéden megfogta a barátnőm vállát, s azt mondta:
- Látogatója van ….megvárta, míg kinyitotta a szemét, s kezével intett, hogy közelebb mehetek.
- Szia… - mondtam csendesen, miközben a karját simogattam … hogy vagy …. volt nálad már az orvos … kérdeztem.
- Volt… - válaszolt rekedten. Nem nagyon tudok még beszélni az altatás miatt…
- Megértem…. Minden rendben volt? – kérdeztem aggódva.
- Nem … rázta a fejét, miközben bal kezével kissé lejjebb húzta a takarót….
Kiszaladt belőlem a vér, mikor megláttam a melle alatti vastag sárga csíkot, amit a fertőtlenítő hagyott … abban a pillanatban tudtam, hogy nagy baj van…
- Azt mondta az orvos, hogy nagyobbat műtött, mint gondolta…. szemében könny csillogott… ez van … meg hat kemó….
- Édes szívem, ezen is túl leszel … simogattam gyengéden a karját…. miközben a sírással küszködtem…
- Most nem tudom ezt gondolni … talán később … olyan üres vagyok…
Hirtelen elszédültem, s kizökkentem az időből. Elmém sietve keresett egy mondatot, ami átsegíthette volna ezen az állapoton. De minden erőfeszítésem ellenére sem találtam egyetlen egy szót sem, nemhogy egy mondatot, ami erőt adhatott volna neki.
Én, nem lehetek most sem döbbent, sem üres .... hisz ürességemben nem adhatok neki semmit sem, ami erőt adhatna neki! Minden gondolatomat összeszedve arra törekedtem, hogy ezt az érzelmi sokkot megfordítsam.
Eszembe jutott Madács Imre műve, Az ember tragédiája. Egy agyon gyötört, kiégett, kiábrándult férfinek lehet azt mondani, hogy íme, itt egy új élet, aminek örülhetsz, ami kizökkenthet ebből az állapotból. ….
De vajon mit lehet mondani egy nőnek, akit most fosztottak meg az élet bölcsőjétől, …. akinek egy szempillantás alatt szertefoszlottak új keletű álmai …. akitől az élet egy nyisszantással elvette a szabad döntésre való lehetőségét, amihez úgy ragaszkodott? Attól tartok semmit….
Agyam vadul pörgött tovább … biztos az édesanyjára vágyik, akit nagyon szeret, akihez a legszorosabb szálak fűzik ...
Julcsi szerettei, a szülei, a kedvese, a barátai több száz kilométerre vannak, s tehetetlenül, aggódva várják, hogy valaki hírt mondjon felőle.
- Milyen szerencsés vagyok! – villant át rajtam.
Nekem legalább nem kell elviselnem a távolság eszement kínjait, …. én itt állhatok az ágya mellett, azzal a biztos tudattal, hogy túl van a műtéten, s ha még nincs is jól, de legalább életben van…
Mindez a pillanatok tört része alatt futott át rajtam, erőt adott, s ürességemet a hála érzése töltötte fel.
Julcsi lassan megmozdult, felemelte a kezét, mintha szkanderezne. Tenyerébe tettem a kezem, s meglepődtem, hogy milyen erővel szorította meg. Én is megszorítottam pár pillanatra a kezét, melyből érezhette, hogy …. itt vagyok… … itt vagyok neki …
A szemembe nézve csendesen csak ennyit mondott:
- Tudom… és nagyon köszönöm!
A következő látogató nem volt ilyen szerencsés. Fájdalma ürességét nem tudta feltölteni, s mikor Julcsi a kezét emelte, azt mondta
- Ne haragudj, nem fogom meg a kezed, mert tömegközlekedéssel jöttem, s nem akarlak megfertőzni.
Julcsi nem tudott benne támaszra lelni.
Hálás voltam azért is, hogy én - ha egy bíztató mondatra nem is - de legalább, egy kézmozdulatra képes voltam, amibe a barátnőm legalább bele kapaszkodhatott.